Anyák napja – amikor a virág mögött fájdalom van

Anyák napja. Május első vasárnapja. Virágcsokrok, kézzel készített ajándékok, közös ebédek. Ünneplés, ölelések, mosolyok.

De nem mindenkinek ilyen ez a nap.

Van, akinek görcs szorítja a gyomrát már napokkal előtte.

Elvárások. Kényszeredett mosolyok.

Vajon most is lesz valami beszólás?

Vajon most is kevés leszek?

Sokszor látom klienseknél, hogy az anyák – talán észrevétlenül – bántják a felnőtt gyerekeiket.

Bűntudatot keltenek bennük, mert nem úgy csinálnak mindent, ahogy azt ők elképzelték.„Vártalak haza, kislányom…” – mondja az anya, félig szemrehányóan.

De nem ígértem, hogy megyek.

Miért várod el?

„Mert anyák napja van!”

És mögötte ott a kimondatlan: ez most rólam szól. Az én ünnepem.

Annyi mindent megtettem érted, ennyit igazán megtehetnél értem.

Hiszen az anyámnak is járt, hát most nekem is.

És máris kész a transzgenerációs játszma.

A fiatalabb azért született, hogy feláldozza magát a szülőért.

Elképesztő gondolat.

És hosszú távon… lehet, hogy kihal a családfa.

De valaki egyszer majd azt mondja: elég. Nem lesz gyereke. Vagy ha lesz is, nem akarja továbbadni ezt a terhet.

Ilyen esetekben a felnőtt gyerek élete háttérbe szorul.

Az anya nem tudja elengedni a kezét.

Nem hagyja élni.

A gyerek pedig próbál megfelelni, hogy ne érezze a maró bűntudatot.

Gyilkos helyzetek ezek.

A gyerek eszközzé válik, akinek csak annyi a dolga, hogy feltöltse az anyát energiával.

Fájdalmas a felismerés.

Még nehezebb a munka, ami a szabaduláshoz vezet.

De megéri.

Utána lehet szabadon élni.

Elvárások nélkül.

Végre önmagunkért.